MAGAMRÓL DIÓHÉJBAN
Kanyargós utakon
Jogászként végeztem, de aztán másfelé kanyarodtam, a legtöbb időt a köznevelésben töltöttem, oktatási menedzsmentben. Dolgoztam külföldön is, a legtöbb időt Mexikóban és az Egyesült Államokban. Aztán a 2010-es években összekötöttem az egyetemi végzettségemet az aktuális munkámmal és elvégeztem egy közoktatási szakjogász posztgraduális képzést. Ennek köszönhetően tudtam elhelyezkedni köznevelési intézményfenntartó szervezeteknél, előbb a Váci Egyházmegyénél, ahol 5 évet töltöttem, majd pedig 2018-tól a Don Bosco Szalézi Társaságánál.
Sérült testben ép lélek
Közvetlen kapcsolatom korábban nem volt sérült gyermekekkel, ez egy új, izgalmas és csodálatos kihívás lesz az életemben. Hasonló tapasztalataim a gimnázium utánról vannak, amikor egy barátommal együtt elmentünk képesítés nélküli ápolónak egy légzésbénultakkal foglalkozó otthonba: ők voltak az utolsó magyarországi gyermekbénulás járvány legsúlyosabb áldozatai. Nagyon sokat tanultam tőlük: az életszeretetük és a humorérzékük egészen kivételes volt. Megtanítottak értékelni azt, amim van, amiért azóta is végtelenül hálás vagyok nekik.
Segíteni, ahol csak lehet
Egész életemben emberekkel foglalkoztam. A kilencvenes években nyári gyermektáborokat szerveztem hátrányos helyzetű gyerekeknek a barátaimmal. Vezettem ifjúsági csoportokat egy katolikus közösségben, sokszor gyűjtöttem tartós élelmiszert a Máltai Szeretetszolgálat karácsonyi akciói során. Jelenleg pedig a Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítványának is kuratóriumi tagja vagyok, és most a legújabb dolog az életemben az, hogy egy gyermekbántalmazás elleni katolikus egyházi kezdeményezésben vehetek részt.
JÖTTEK, LÁTTAK, MEGGYŐZTEK
Ahogy a történetünk indult
Az alapítvány még nem is létezett, amikor az egyik jövendőbeli alapítótól, Ágotától kaptam egy emailt, amiben a segítségemet kérte. Akkoriban én a Váci Egyházmegye köznevelési intézmény fenntartójának főigazgató-helyettese voltam. Ágota a honlapon keresztül találta meg az elérhetőségemet és az iránt érdeklődött, hogy nem volna-e egy olyan épületünk, plébániánk, iskolánk ahol esetleg egy helyiséget tudunk nekik biztosítani egy halmozottan sérült gyerekekből álló tanulócsoport számára.
A levele annyira pozitív, annyira kedves és talpraesett volt, hogy fel is hívtam szinte azonnal. Röviden elmesélte, miről van szó és meghívott egy beszélgetésre vele és még két másik anyukával. Megtudtam, hogy hogyan élnek, milyen őrülten szeretik a sérült gyermeküket, hogy mi mindenre készek értük. Tisztán láttam rajtuk, hogy egy már kicsi segítséggel is mindenre képesek lehetnek. Mivel éppen akkor alapítottunk új iskolát, amely tele volt üres termekkel, még lehetőségem is volt segíteni. Így kezdődött a Krisztus Király Iskola és az akkor még nem létező Veni Vidi Vici alapítvány együttműködése és a szociális integráció modellje.
Hétköznapi hősnők
Minél több időt foglalkozom gyermekekkel, annál inkább rájövök, micsoda akaraterő van bennük és mi felnőttek, milyen sokat tanulhatnánk tőlük kitartás terén. Mindegyikük egy igazi hős. De nem csak ők, hanem az édesanyák is! Nem is kell messzire mennem, hogy erre megerősítő példát találjak, hiszen nekem van egy csodás feleségem, aki okos, szép és remek családanya. Hihetetlenül aktív. Amióta otthon van a gyerekekkel (három lányunk és egy fiunk van) folyamatosan tanul, jelenleg is OKJ képzésre jár. Nem is értem, hogy van rá energiája a négy gyerek mellett.
De ugyanígy megemlíthetném azt is, amikor egyszer a játszótéren voltam a gyerekeimmel és megjelent Ágota a gyerekeivel, játszottunk, beszélgettünk. Aztán nekik el kellett menniük és az anyukák, akik ott voltak, mondták, hogy mennyire imádják őket, hogy amikor kijönnek, mindenkit felvidítanak… és ez pontosan így van: soha nem éreztem azt, hogy én bármit is segítettem volna vagy hozzátettem volna az alapítványhoz, mindig inkább azt, hogy én gazdagodom tőle, Tőletek.