PEDAGÓGUSAINK

Azért választottam ezt a pályát, mert mindenképpen valami hasznosat szerettem volna csinálni, valamit, amivel segíthetek másokon. Nagyon szerettem volna orvos lenni, de ez csak egy kósza gondolat volt annak idején, mert a tűtől és a saját véremtől is elájulok. Pályaválasztás előtt állva, egyik nap hazamentem a suliból és az asztalon feküdt egy prospektus a Pető Intézetről. Soha nem hallottam még róla és a konduktív nevelésről sem. De elkezdtem utána járni és nagyon megtetszett. Én azt gondolom, ez abszolút sorsszerű volt. A mai napig nem tudjuk, hogy került oda az az újság.

A gyerekektől, kamaszoktól vagy akár a fiatal felnőttektől is rengeteg szeretetet kapunk, nem beszélve a szülők pozitív visszacsatolásáról. Bármerre is jártunk a világban, mert a konduktorok többsége, ugyebár nagy utazó, mindenhol jó hangulat várt, kitartó munka és óriási hála. A konduktív pedagógia egy kincs, amivel eddig csak örömöt vittünk a központi idegrendszer sérült gyerekek életébe, hisz sokan nem kapnak semmi fajta fejlesztést vagy csak nagyon minimálisat. És legjobban az akaraterejük, kitartásuk és a mosolyuk motivál, na meg persze az, hogy a lehető legtöbb tudásommal segítsek elérni a kitűzött céljaikat az életben.

Most végzős pályatársaimnak azt üzenem, hogy ehhez a munkához alázat, elkötelezettség és kitartás kell, aki egy kicsit is bizonytalan benne, annak még nem késő váltani. Ha viszont elkötelezik magukat emellett a pálya mellett, akkor csak gratulálni tudok nekik és kívánom, hogy szerezzenek minél több tapasztalatot, ismerjenek meg minél több szivárvány gyereket, felnőttet. 

A Veni Vidi Vici Alapítvány kezdeményezését nagyon jónak, mi több, úttörőnek tartom, melyet erős, kitartó szülők visznek a hátukon. Tetszik, hogy egy új dolog, hogy nyitott és egy normál általános iskolai közösségében van. Ritka az ilyen. Itt mindenki tanulhat a másiktól valamit, legfőképpen az elfogadásról. Továbbá tetszik az is, hogy teamben dolgozunk, mindenki megoszthatja az ötleteit egymással.

A szociális integráció nem ismeretlen számomra, anno az integrációból írtam a szakdolgozatomat: szivárvány gyereket kellett felkutatnom, akik normál általános iskolába jártak. Interjút kellett készítenem a tanítójukkal, hogyan fogadta be őket a közösség. Ezeket a gyerekeket mind egytől egyig nagyon szerették a társaik és sokat segítettek nekik. Ezek pozitív hírek a jövő generációjáról☺

Bár nem minden esetben tanácsos az integráció (ez ugyanis nagyban függ a sérülés milyenségétől, a beintegrálható gyerek/gyerekek mennyiségétől, mennyit „bír” el az osztály stb.), az a fajta szociális integráció, ami nálunk van az iskolában, mindenkinek jó, a szivárvány gyerekek együtt tanulnak a termükben és a saját tempójukban haladnak tevékenységeikben, míg a szünetekben és különböző programokon találkozhatnak az iskolába járó többi gyerkőccel. Az udvaron együtt játszhatnak, vagy a szünetekben bejöhetnek hozzánk a csoportba, mindenki nyit a másik felé. Mindenki tanulhat valamit a másiktól/másikról vagy éppen saját magáról.